Manuel Neuer novella

Sziasztok! Először is Boldog Új Évet kívánok Mindenkiek!
   A hatodik rész és a Manu novella  8-8 szavazattal az élen zárt, köszönöm mind a 25 emberkének aki szavazott.
Mivel két írás is az első helyen zárt én a Neuer novellát hoztam két okból is : az első - és a legfontosabb - ezzel vagyok kész, a másik pedig, hogy a részlet a kommentek, a pipák és a két Google+os megosztás alapján ugy gondolom elnyerte a tettszéseteket, remélem a teljes novella is tettszeni fog.
 A dőlt betűs rész Mabel naplójából való, és ha találtok benne részleteket a " Boldogság gyere haza " c. dalból akkor azért van, mert amíg a novellát írtam folyton azt a dal hallgattam  így belecsempésződött néhány szó, mondat belőle.  A novellát a barátnőmnek ajánlom, kárpótlásul azért mert ezzel hamarabb végeztem mint a Xabissal. Remélem az a mondat Götzétől valamennyire kárpótol érte :D
Nem is húzom az időt, jó olvasást, és kíváncsi vagyok a véleményetekre! :)

                *  *  *                                                                                                    * * *

   Manuel Neuer mint minden évben, most is leutazott a nagyszüleihez az ünnepek alkalmával.

Ilyenkor összegyűlt a bő család apraja nagyja és együtt ünnepelték meg  az Új évet, ez már egy hagyomány volt, amit soha nem lehetett megtörni, mindenkinek kötelező volt a jelenlét kivétel nélkül, legyen szó a friss Világbajnok Manuel Neuerről, vagy az első éves egyetemista Mabel Feterről, egytől egyig ott sorakoztak a nagyi nappalijában, ahol roskadozott az asztal és a tűzhely az ünnepi finomságoktól.

   Nemsokára kezdődik a tortúra. Kicsit kezd elegem lenni abból, hogy minden évben itt kell eltöltenem a Szilvesztert, na nem mintha annyira ácsingózna utánam bárki, hogy bulizzak vele, de akkor is, nyomasztó ez a légkör! - jegyezte Mabel a naplójába, miután a nevelő apja szólt, hogy percek kérdése és megérkeznek. Méretes táskájának mélyére süllyesztette a legjobb és egyben egyetlen barátját : a naplóját.

   Ez az egyetlen kis tárgy tartja életben, hisz itt mindig kiöntheti a gondolatait, itt kiadhatja magából mindazt amit egy hús - vér barátnak mondana el, de mivel nincs neki ezért a napló írásba menekül.

Amikor a fekete autó leparkol a ház előtt a lány apró, ám annál érzelmesebb sóhajt hallat, majd egyből lelkes mosolyt varázsol az arcára, hisz a kedves néni már közelít is felé, hogy jó szorosan magához ölelhesse, csak úgy mint pár perce Manut és Marcelt.

Onnan tudta, hogy a fiúk már itt vannak, hogy az idős nőn érzett Manu jellegzetes parfümjének fa héjas aromája, valamint Marcel fülig érő szájjal integetett az egyik ablakból. A felesége Serena, és a kislányuk Petra csak később érkeznek, mivel Serena édesanyja kórházban van így először még elmentek meglátogatni, Marcel pedig Manuval érkezett, de jelen lesz még a nagyi " igazi " unokája Laura, aki Mabel mostoha testvére, és a viszonyuk sem túl baráti, Laura édesanyja, Krista néni és a harmadik férje aki a fa vicceivel próbálja életben tartani a túl tápláltság utáni kóros bágyadtságot, Krista néni kamasz fia akit hosszú távon nem lehet kibírni még a normális felfogással rendelkezőknek sem, nem, hogy az emberek 90%-át utáló Mabelnek...

   Természetesen itt lesznek még Manu szülei, és ha Carl bácsi is időben ideér, akkor újjab négy taggal bővül a lista.

Laura után Carl bácsi és családja voltak a leggyűlöltebb emberek Mabel Feter szemében. Carlék igazi sznobok voltak, Bécsben élték úri mindennapjaikat, a feleség Cornelia üzlet asszony, aki azt hiszi magáról, hogy 23 éves, pedig valójában már közelebb van az 50hez mint a 45höz, de nem képes ezt elfogadni. Folyton csak a divatról tud csevegni, ezzel szívja le a körülötte levők agyát.

Mindenki aki jelen van a családi vacsorán személyre szabott divat tanácsokat kap Corneliától ha akarja, ha nem. A két lányuk: Chloé és Clara a két pedáns leányzó, akiknél unalmasabb nincs is a világon, legalábbis Mabel szerint.

 Folyton csak az főiskola a témájuk, semmi egyébről nem képesek beszélni. Mabel amikor még fiatalabbak voltak, mert egyébként egy idősek megpróbált valami lazább témával előrukkolni, de hajthatatlanok voltak, a két lány csak mondta, mondta és mondta.

 - Sziasztok! - hajtotta le a fejét amint belépett és halkan köszönt a Neuer fiuknak akik láthatólag már túl voltak egy párnacsatán, mert szét volt túrva az ágy, valamint Manu haja össze vissza volt túrkálva és a gondosan elhelyezett díszpárnák is a földön hevertek.

- Két csibész! Mit csináltatok már? - paskolta meg a nagyi a két Neuer hátát akik csak nevetve adtak az öreg néninek egy puszit, majd köszöntötték a kereszt apjukat, annak a feleségét és Mabelt, aki a mostoha unokatesójuk volt, ha létezik egyáltalán ilyen szó.

Az öreg hölgy kedvesen fordult Mabel felé, és útba igazította az ideiglenes szobája felé.

- Bogaram, vegyél fel valami kényelmeset, ugyanis nekikezdünk a Stollen elkészítésének, hogy mire mindenki megérkezik már kész legyen. Tudom, hogy ez a két csirke fogó is oda van érte, és te is szereted. Várlak a konyhában. - mosolygott a nő majd otthagyta Mabelt, hogy nyugodtan áttudjon öltözni.

Semmi kedve nem volt hozzá, ezért nem is sietett annyira. Készülődés helyett szemügyre vette a szobáját, hisz ebben még nem aludt egyszer sem az elmúlt évek során. Jóval sötétebb mint az előzőek, és ezért gondolatban feljegyzett egy piros pontot és nem olyan hatalmas, ami barátságossá teszi.

 - Legalább a szobám legyen egy kicsit barátságosabb, ha már olyan emberek vesznek körül minden évben akiket utálok! - gondolta a lány és rávágódott a kényelmes ágyra.

A naplóját biztonságba helyezte a kulcsra zárható éjjeli szekrény fiókba, a kulcsot pedig a párna alá rejtette el.

Nem élné túl ha valaki beleolvasna, hisz minden titkos kis gondolata, az életről alkotott véleménye, a csaláról és a magányról leírt dolgai is itt vannak.

  Manuel Neuer minden lehetőséget megragadott ami nem vezetett tömény unalomhoz.

Két órája van itt, de Marcellel már párna csatáztak, kártyáztak, römiztek, sakkoztak de már is unatkozik, pedig gyerekként ezek a játékok napokig is élvezetet nyújtottak neki.

- Marcel, én megyek és kipakolok, majd szólj ha mész Serenáék elé, megyek veled, mert megpusztulok itt. - sétált az ajtó felé Manu

- Rendben, az ő hívását várom, de majd szólok.- vette kézbe a  telefonját az idősebbik Neuer.

Manu arra gondolt, hogy ha gyorsan kipakol pont lesz annyi ideje a konyhában téblábolni, hogy belekóstolhat néhány készülő finomságba mielőtt elindulnak Serenáért és a kis Petraért, aki még nem volt három éves de már az ujja köré csavarta az egész családot.

Gyorsan beledobált mindent a szekrénybe, majd lesietett a nappaliba, ahol értesülhet minden fontos dologról ami az étellel kapcsolatos.

A majdnem de nem unokatesója csak az előbb jött le, szóval nem maradt le olyan sok mindenről.

 Nem volt baja a lánnyal, de nem is volt neki túl rokonszenves. Mabel számára az a lány volt akivel cseveg  párszor, amikor nagyon szükséges, de amúgy simán elmennek egymás mellet az utcán.

A kereszt szüleihez nagyon közel állt, nem csak a keresztapját szerette nagyon, hanem Mabel anyukáját is, csak a lányban volt valami ami taszította őt, és nem volt kedve elmélyíteni ezt az ismeretséget.

Valahogy nem haladtak a sütéssel, hiába nézett már be háromszor a konyhába várakozó tekintettel csalódottan jött ki és az sem javított a hangulatán, hogy megérkeztek a többiek is, személy szerint a négy C - Marcellel csak így emlegették a  Carl, Cornelia, Chloé és Clara alkotta családot - és teljesen elvették a kedvét a konyhába mászkálástól.

Marcelnek telefonált Serena, hogy az anyja rosszabbul lett, ezért csak holnap tudnak jönni, Petra nélküle nem akar menni.

Manu kínjában legszívesebben elnevette volna magát...

Ilyenkor tilos laptopot vinni a nagyihoz. Mindig mondogatja, hogy örüljenek, hogy van tv és, hogy telefont hozhatnak.

Miután Chloé és Clara is be állt segíteni Mabel fejfájásra hivatkozva felment a szobájába.

Mabel amint meglátta, hogy a kapus a kanapén tesped lehajtotta a fejét és amilyen gyorsan csak tudott elillant a nappaliból. Próbált nem Manura nézni, de a kapus végig vigyorogva bámulta őt.

- Mi szórakoztat annyira? Le ettem magam? - nézett magára a lány a lépcső tetejéről, mert már nagyon zavarta a kapus viselkedése

- Fáj a fejed mi? Ezt akkor szoktad mondani amikor itt van Laura, akkor mit fogsz mondani? - állt fel és a lépcső egyik fokára támaszkodott

- Majd eltöröm a lábam vagy valami. - mosolyodott el a lány.

Még soha nem beszélgettek úgy, hogy Manu kezdeményezzen. Általában csak a vacsorák alatt szóltak egymáshoz néhány szót, de máskülönben mind a ketten el voltak a saját kis világukban.

Meglepte és egyben meg is rémítette ez. Nem véletlenül nem voltak barátai, félt emberi kapcsolatokat kialakítani, hiszen amikor az édesapja elhagyta őket elhatározta, hogy ő soha nem fogja azt a fájdalmat átélni amit az édesanyja annak idején, őt soha senki nem fogja elhagyni, becsapni vagy megbántani, ezért neki nincs szüksége senkire.

Eleinte furcsának találták az osztálytársai is, hogy nem csapódik egyik klikkhez sem, de aztán megszokták és levegőnek nézték. Mabel ebben az állapotban tökéletesen el volt, hisz ott volt neki a naplója akinek tényleg bármit elmondhatott, és nem verte át, nem cserélte le és örökké csak az övé volt.

- Pedig Laura normális lány! A két Céé lányhoz képest jóval rendesebb és szerintem lenne közös témátok. Én vele bármikor eltudok beszélgetni. - mosolygott a háló őr, majd amikor meghallotta a nagymamája hangját, az orrát pedig megcsapta az aszalt gyümölcs édes illata a konyhába sietett.

A remény egy kis szikrája felcsillant Mabelben amikor a kapus hozzászólt, hogy talán mégis van aki kedveli, de amikor Laurát kezdte el dicsérni lerombolta az összépet.

  Lehet, hogy a magány biztonságos a lány számára, de hosszú távon nem kifizetődő. Mostanában egyre többször érzi magát egyedül és haszna vehetetlennek, amire Neuer rátett még egy lapáttal akarva vagy akaratlanul is.

Utálom, hogy ő szép, hogy mindenki oda van érte! Hogy Laurának gyönyörű haja van és, hogy a szemei olyanok mint a kristály tiszta tenger. Utálom, hogy álszent és mégis tökéletes,utálom hogy nem lehetek ilyen! Lauráért oda van mindenki, ő természetesen a legnevesebb német egyetemre fog menni októbertől, természetesen ösztöndíjjal, hisz kiváló tanulmányi eredményekkel rendelkezik, mind ezek mellet még önkéntes két állat menhelyen. Ilyen a tökéletes Laura egyik része, csak, hogy az éremnek van másik oldala is : Laura minden hétvégén bulizik és annyit piál amennyit nem szégyell. Több csoporttásam is a fejemhez vágta hétfőnként, hogy : " Hé Mabel! Megdugtuk a mostoha tesód, jó kis suna! " Mondanom sem kell én szégyelltem magam, de nem, ő a tökéletes.

Tudod mit Manuel Neuer? Remélem neked is lesz egy ilyen " normális " lányod mint Laura, és akkor meglátod, hogy milyen ő!

Én hozzá képest csak egy visszahúzódó kis senki vagyok, aki egyedűl fogja leélni az életét, mert az ilyen Lauraféle emberek elszívják előlem a fényt, és mindent.

Egyébként a szobám nagyon fekete és nagyon szép!

- Manucika, ha megkérlek szépen nem viszel fel Mabelnek néhány szelet Stollent és egy pohár tejet? Szegénykém rosszul nézett ki. - szólt mézes mázas hangon a nagymamája Manunak

- De, úgy is unatkozom, megnézem kiheverte-e már a fejfájását?! - próbálta elfojtani a nevetést miközben elvette a tányért és a poharat az idős asszonytól.

Pár perc múlva már a lány ajtaján kopogtatott.

Mabel az ágyán fekve jegyezgetett a naplójába amikor meghallotta a kopogást, majd a naplót az éjjeli szekrény fiókjába mélyesztette és ajtót nyitott.

- Szia te kis " beteg " - vigyorgott szélesen a háló őr - mama küldött neked sütit meg tejet. Mit csinálsz? - pillantott a lány háta mögé

- Rendes vagy, hogy felhoztad. Semmit, unatkozom. Na és te? Sikerül elcsenned a hozzávalókból? - mosolygott halványan a lány, hiszen mindenki tudta, hogy ez Manu célja, valamint azon is meglepődött, hogy magához képest elég lazán képes viselkedni Manu közelében.

Nem igazán szeret másokkal beszélgetni, és kellemetlenül érzi magát ha nagyobb társaság előtt beszélnie kell, Manu  személye sem jelentett ezidáig kivételt.

Ma már másodjára lepi meg a lányt azzal, hogy nem undort vált ki belőle.

- Persze, hogy sikerült! Szerintem bennem több aszalt gyümölcs van már mint a Stollenben,de örülnék ha megkínálnál! - vigyorgott a kapus és bement a sötét szobába, majd miután letette a poharat és a tányért az asztal sarkára elemelt egy szeletet és helyet foglalt az ágyon.

- Megeheted az egészet, nem vagyok éhes.- csukta be a lány az ajtót és Manu elé vitte a tányért.

- Te tényleg megbetegedtél? Nem akarsz enni a mama Stollenjéből? Lázad van? - rakta a hatalmas kezeit Mabel homlokára

- Nem, csak nem kívánom most.- rántotta meg hanyagul a vállát a lány.

A focista érintésekor végigfutott a hideg a hátán, egyrészt, mert nem szerette ha hozzáértek, másrészt a meleg puha keze, és a maszatos arca arra késztette, hogy mosolyogjon a játékosra.

 Most úgy nézett ki mint egy hatalmasra nőtt gyerek, aki ugyanúgy szenved itt mint ő.

Magának sem merte bevallani, de elkezdte megkedvelni Manut. Ezalatt a pár óra alatt rokonszenvessé vált neki, pedig semmi különöset nem csinált, talán csak nem nézte levegőnek.

A kapus épp mondani akart valamit amikor Laura vékony hangja ütötte meg a fülüket.

- MEGJÖTTEM! - kiabált a lány és hallatszott a hangját ahogy fülig érő szájjal vigyorog

- Ha azt mondod, hogy alszom akkor megeheted az egész Stollent! - nézett cinkosan Manura Mabel

- Tuti? Ez esetben - felvette a tányért - hagylak is pihenni, és szólok, hogy senki ne zavarja meg az álmod. Bocsi, hogy felébresztettelek! - vigyorgott Neuer, majd amikor az ajtóhoz ért visszafordult és rákacsintott a lányra.

Én gyűlölöm az álmokat, az embereket és az érzéseket.

Nem akarok közel kerülni senkihez, de Manu... ő elérte, hogy megkedveljem. Eddig semlegesként tekintettem rá, de most valahogy minden megváltozott, és ez gáz!

Nem tudom mi ez, de nagyon nincs rendben! Én utálni akarok mindenkit! Miért kedvelem őt?  Miért kellet nekem idejönni?

Ez nem igazság! Én csak egy szenvedés mentes életet akarok, nem akarom beengedni őt az életembe, de már késő.

Nekem ő máris rokonszenves lett, és hiába is akarom tagadni, élveztem amikor elvoltunk, de gondolom csak úgy mint mindenki másnak neki is levegő vagyok. Elegem van ebből az érzésből! Én csak el akarok menni innen és azt akarom, hogy ne ismerjen senki.

Ki kell zárnom minden érzést, de egyszerűen nem megy. Amióta idejöttünk azóta egyre jobban kedvelem  és ez NAGYON zavar.

Nem elég, hogy mostanában egyre nehezebben tudom elviselni azt, hogy nincs egy hús - vér barátom se, még elkap ez az érzés is.

Ahj.... valaki öljön meg most azonnal!

- Manucika, szólj Mabelnek, hogy itt van Laura, köszönjön neki! -  dugta ki a nagymama a fejét a konyhából és kérlelő szemekkel nézett az unokájára

- Mama, Mabel alszik. Én is gyorsan bevittem neki, még jó, hogy nem volt az ajtaja kulcsra zárva. Fel sem ébresztettem, csak letettem a sütit és siettem is ki, nehogy felébresszem.- vágott angyali arcot Manu, aztán érezte, hogy valaki eltakarja a szemét.

Laura volt az, a végzős unoka testvére.

Könnyű szerrel ugrott a lány Manu hátára, hiszen maximum 15 cm volt közöttük a különbség, de ezt is áthidalták, hiszen a lányon egy 10 centis tű sarkú csizma volt, ami kiemelte remek alakját, hosszú lábait. A tökéletes testhez még ragyogó tengerkék szem és ápolt, derékig érő szőke haj is párosult.

- Szia Manuu! - sikított egy nagyot a lány Manu fülébe aki mosolyogva ugrott fel, ezzel elérve azt, hogy a lány sikításban törjön ki.

- Szia Laura! - rázta le magáról néhány perc után a lányt és fülig érő szájjal magához ölelte az unoka testvérét aki miután viszonozta a nagymamájához sietett, majd köszöntötte az édesapját is.

Laurát szerette a legjobban az unoka testvérei közül, Chloé és Clara idegesítették, a kis tini, Thomas pedig bunkó volt. Mabel nem volt az unoka testvére ezért őt nem is sorolta oda. Ő volt az aki, itt van, hogy itt legyen, nem zavart sok vizet eddig, de mégis a szövetségese lett, és a mai délután többet beszélgettek mint eddigi ismeretségük alatt bármikor.

A Világbajnokság döntőjére a család minden tagja oda utazott, kivéve Mabelt. Arra hivatkozva, hogy ott túl sok az ember, utálja a focit és nem szeret repülőre ülni.

Akkor kezdett felfigyelni rá a kapus, addig csak egy semleges lány volt akinek mindenki ellenszenves kivéve Petra. A kislánnyal Mabel is megtalálta a közös hangot, ő volt az egyetlen akire tiszta szívből mosolyogni tudott.

A furcsa lányt nagyon szerette volna megismerni, erre igazi késztetést a VB döntő után érzett, amikor érdektelen volt Manu dolgai iránt, és ez legbelül bántotta a kapus hiúságát, pedig a legszerényebb sportolók közé tartozott, akik nem arra hajtottak, hogy mindenki őket istenítse, Manuel Neuer nem ezt a szerepet töltötte be, arra ott volt Mario Gözte. A csapattársa imádta, ha körülrajongták, legyen szó rajongókról, vagy újságírókról egyaránt, imádott a középpontban lenni, pont úgy mint egy kis bazári majom.

Neuer csak azok elismerésére vágyott akik fontosak számára. Nem mondhatni, hogy Mabel fontos személy volt az életében, de akárhogy is, ő is a családhoz tartozott.

- Valakinek hozzak valamit? Megyek Carlék elé. - jött be Jürgen Laura vér szerinti és Mabel nevelő apja

- Nekem nincs szükségem semmire! - csilingelte Laura és tovább szaggatta a mézeskalácsokat

- Manu? - nézett kérdő tekintettel a kereszt fiára

- Nekem se kell semmi, kérdezzem meg Mabelt és Marcelt? - pattant fel a kanapéra ahova levetette magát miután Laura kimászott az öleléséből

   Laura a Mabel név hallatán fintorogni kezdett amit csak Manu látott meg és egy rosszalló fej rázással jelezte a lánynak, hogy ne vágjon ilyen arcot.

- Igen, megköszönném, vagy ha mégis szükségetek van valamire hívjatok fe! - sétált be Jürgen a konyhába ahol az édesanyja és a lánya épp a mézeskalácsokat díszítették és elcsent belőle néhányat.

Manu ráérősen sétált be bátyja szobájába.

- Marcel, kell valami? Jürgen megy a reptérre és üzeni, hogy akinek kell valami az szóljon neki. - ült le az ágyra a kapus

- Nem, most semmi. Van már kaja? - húzódott arrébb Marcel, hogy az öccse kényelmesen elférjen

- Igen, van Stollen meg Lauráék mézeskalácsot sütöttek, meg gondolom van hús is meg ilyesmi. - állt fel Manu amikor látta, hogy Marcel felpattant és a konyhát célozta meg

 A "  Stollen " szóra Marcel sebesebben vágtatott lefele mint egy lelkes kisgyerek, Manu pedig lomhán felállt, és a szövetségesének a szobája felé indult.

- Mabel, bejöhetek? - kopogott Manu a lány ajtaján

Néha jobb egyedül lenni. Ha egyedül vagy, senki sem tud bántani.- vallottam ezt egészen mostanáig.

Ahjj ... rossz bevallani, de vágyom arra, hogy beszélgessünk, hogy ne csak Laura legyen az akit kedvel, hogy én is számítsak neki.

Tudom, hogy őrültség, és amikor vége az ünnepeknek mindenki megy a maga dolgára én leszek az utolsó aki eszébe fog jutni, de talán együtt túlélhetjük ezt a pár napot.

Bár ahogy látom ő szeret itt lenni, élvezi, hogy körülveszik őt a szerettei és én valószínűleg azért érzem jelentéktelennek magam, mert az is vagyok... pláne számára.

Végül is ha Manu szemével nézzük a dolgokat nekem sem számítana egy olyan kis nulla aki senkihez sem szól csak ha nagyon szükséges, aki akkor beszél ha kérdezik. Miért is venne észre? Hiszen ottan neki a csodálatos Laura aki életvidám, lehet vele szórakozni, ott van neki a két sznobéria Chloé és Clara, meg úgy általában bárkivel kijön.

 Csontikával szétmentek az ősszel, ő nagyon szerette a két sznobériát, biztosan tartják még most is a kapcsolatot.

És most épp az ajtómon kopogtat ...

- Persze, csak egy pillanat! - szólt ki Mabel, de már késő volt. Manu az ajtóban állt, a lány pedig épp akkor próbálta eltüntetni a naplóját.

- Nem mondod, hogy naplót írsz? - bökött csodálkozva Manu a kis könyvre

- Nem kérdezted!  Meg amúgy sem akarom ezt sok mindenkivel megosztani. Ugye nem buktattál le? - csukta be a fiókot Mabel majd hátrafordult, hogy a kapus szemeibe tudjon nézni

- Dehogy, nem rúgom fel a megkötött szövetséget! Olyannak ismersz mint aki megszegi a szavát? - vigyorgott Manu és ráugrott az ágyra majd hasra feküdt úgy ahogy Mabelt is találta.

- Reméltem! - mosolyodott el halványan a lány, mert a másik kérdésre nem is tudott és nem is akart felelni.

  Nem akarta megbántani Manut azzal, hogy bevallja, hogy ők igazából semmit nem tudnak egymásról.

- A másik kérdésemre azért nem válaszoltál mert nem ismersz, mi? - nézett fel a feszengő lányra Neuer

Mabel nem mondott semmit, csak egy hírtelen ötlettől vezérelve levágta magát Manu mellé és rá nézett.

- Ha már így mondod ... van benne valami. - mosolyodott el, és csak remélni tudta, hogy ezzel nem bántja meg a fiút

- Azért én se tudnék kislexikont írni rólad, te vagy itt az egyetlen olyan ember akinek a sztoriját nem harmincszor hallgattam meg. Csak itt vagy ennyire tartózkodó, vagy ilyen az alap természeted? - pillantott érdeklődve a majdnem unoka tesójára

- Alapból ilyen vagyok, de tudod mi a vicces? Hogy ma délután veled többet beszélgettem mint az emberek nagy részével bármikor az elmúlt évek során, Jó anya vagy Jürgen ez alól kivétel, de nem igazán szoktam beszélni senkivel sem. - mosolygott a lány .

Ezeket nem akarta megosztani a háló őrrel, de amikor a kapus rápillantott a szája önálló életre kelt, már nem álltak a szavai az agya irányítása alatt.

- Hűha, akkor én különleges vagyok? Én már a VB óta akarok veled megejteni egy beszélgetést, illetve egy kérdésem lenne csak. - hajtotta le a fejét

- Most zavarban vagy? - vigyorgott a lány - Mert ne legyél, tudom, hogy a VB döntőről akarsz beszélni, igen nem mentem el, mert egyrészt ott túl sok az ember, másrészt meg nekem nem volt ott helyem, harmadrészt meg ott volt egy csomó olyan ember akit utálok. - nyújtotta ki az elgémberedett kezeit Mabel

- Mi az, hogy nem volt ott helyed? Figyelj, tudom, hogy nem beszélgettünk túl sokat, és lehet néha barátságtalan is voltam veled szemben, de számítottam arra, hogy te is jössz. Nem kellett volna Laurával, vagy a két Céével legyél, sőt, ha Kathrint is utáltad, akkor barátkozhattál volna a többi focista barátnővel. - Mabel a " barátkozás " szónál furcsán nézett Manura, aki amikor meglátta a lány furcsa tekintetét nevetni kezdett - Jó, akkor csak ott lettél volna és írogattál volna csendben a naplódba.

- Manu, - nézett a focista szemébe a lány - nem tudtam, hogy ezzel megbántottalak. Kérlek ne haragudj rám.

- Ezért cserébe kijössz az egyik meccsünkre. Nem, nem érdekel mennyire sok az ember. Ha ügyesen szurkolsz, majd a mezemet is megkaphatod. - könnyű szerrel húzta magához az erős karjaival a lányt Manu majd rávigyorgott - Mit szólsz?

- Menjek? Tényleg? - nézett hitetlenkedve a lány a kapusra.

- Ez nem is kérdés, ha már nem voltál ott Brazíliában legalább az egyik meccsre gyere. Ha akarod szerzek neked egy Neuer mezt. - vigyorgott Manu boldogan

- Micsoda ajánlat! - nevetett fel a lány - Azt hiszem élek vele, bár ha anya megtudja, hogy én meccsre akarok menni, ki tér a hitéből az biztos.

- Nem baj, majd tuti plusz energiát és motivációt fog adni, hogy ott leszel. - teljesen izgatottan kezdett el magyarázni Manu mindenről ami a focival kapcsolatos.

Nem tudta mi dobta fel, de egyszerűen jól érezte magát a lány társaságában. Nem volt olyan vicces mint Laura, és olyan okos sem volt mint Chloé és Clara mégis volt valami ami különlegessé tette Mabel Fetert Manuel Neuer szemében.